Pécsi szelet

Már megint Pécsen voltam. Ezt a várost nem tudom megunni. Imádom most, és mindörökké. Meg még két nap. Reggel szokás szerint 5 után, de 6 előtt felkeltem. Ilyenkor fogalmam sincs, milyen lesz a nap, egészen addig, míg fel nem állok. Ezen a hétfőn az derült ki az ágyból való kikászálódás után, hogy nem lesz egy jó nap. A szokásosnál is nehezebben jártam, ráadásul tudtam, hogy el kell jutnom Pécsre, a neurológiára. Magával az utazással nincs gond, ellenben ilyenkor az átszállások - metróra, -ról, vonatra, -ról  - meglehetősen nehezen mennek. Aztán persze valahogy mindig sikerül, eddig csak egyszer maradtam le a metróról és kétszer a vonatról a Parkinson miatt. 

Most is sikerült abszolválnom az Újpest-Kelenföld távot a megadott időkereten belül. Szinte sehol nem kellett várnom. Viszont Kelenföldön már nagyon fáradt voltam. A könyökmankóm (leírást lásd majd később) nem volt nálam, mert a családnál maradt, a túrabottal pedig elég nehéz közlekedni a vonaton. Csak akadályoz. A jegyem a 2-es kocsiba szólt, de a 4-es állt meg előttem. Felszálltam és elkezdtem brékelni a 4-es majd 3-as kocsin keresztül. A 4-es még istenes volt, mert voltak fülkék és a folyosón korlát, amin szépen lólengésben végigmentem. 

Aztán következett a 3-as. Kb. 2 perc alatt eljutottam a kocsi 1/3-áig. Eközben pár embert fejbekólintottam, vagy lábon szúrtam, és egy kedves lány ölébe kis hijján bele is estem. Ezen a ponton úgy éreztem, le kell ülnöm. Bár a vonat szinte csurig volt, egy hely azért akadt. Pár perc pihenés után aztán újra indult a verkli. Azaz újra indult volna, ha nem lett volna ott egy kedves hölgy, aki eljutott arra az egyszerűnek tűnő, mégis 100 emberből (engem is beleértve) csak neki eszébe jutó következtetésre, hogy ő tud járni, és tulajdonképpen valószínűleg mindegy, hogy a 2-es, vagy a 3-as kocsiban ül. Felállt hát, megkérdezte, hogy hova szól a jegyem, felkínálta a saját helyét, majd elballagott, megspórolva nekem a további brékelést, és - talán - adva ezzel némi gondolkodni valót a jobb érzésű utastársaknak. Ezúton is üzenem a hölgynek, hogy ezer hála. Meg, ha szeretné, egy ráadás, csak a magyar igazság végett.

Aztán leültem és elsírtam magam. Sokáig küzködtem a könnyeimmel, mégiscsak egy vonat, teli egy csomó, a hölgynél kevésbé empatikus emberrel, de aztán úgy voltam vele, hogy fuck it. Akinek nem tetszik, szüljön sünkaktuszt. Vagy hawaimakikakit. Bánom is én. Miért sírtam? Eddig neme figyeltél, kedves olvasó? Na ugye!

Miután megérkeztem Pécsre, és a járdán már patentul működő túrabotok segítségével feltoltam magam az Aranycipó Pékséghez (mondjuk lehet, hogy nem így hívják, de mondjuk lehet, hogy mindegy is), ahol vettem eztazt, átbaktattam a neurológiára. Azt hittem, ismerősként fogadnak majd, és leglább egy kancsó menzateát pukkantanak a tiszteletemre. Hát, no. Lófasz folyt ott, nem tea. Hogy a klasszikust idézzem pontatlanul. De azért én kedélyesen beköszöntem a nővérekhez. Valahogy így:

- Csókolom. - mondtam, mire az egyik nővér odajött.
- Jónapot, segíthetek?
- Tetszik rám emlékezni?
- Kéne?
- Hát jó lenne, itt voltam DBS beültetésen.
- Tudná, mennyi beteg van itt! Látom a fején, hogy van?
- Jól, csak a járásom nehéz, mint a szebbik utcalány élete. (na jó, ezt a hasonlatot nem mondtam, de ilyen 1% fikcióként idebiggyesztem) Tényleg nem emlékszik rám?
- Nem. Maga emlékszik rám?
- Jóhogy, meg a többiekre is. 
- Aztán rendes voltam magával?
- A végén már igen. Tetszik tudni, egy idő után velem mindneki kedves.
- Na akkor magának szép napot és jobbulást!
- Magának is!

Aztán leültem a sorstársak közé várni a folyosón. Volt belőlük néhány. Hamarosan megjött a Doktorúr. Mondhatnám, hogy oda se hederített, de végülis hederíteni hederített, csak olyan doktorurasan. Aztán eltűnt. Pár perc múlva ismét hederített, intett egyet és azt mondta:

- Varjú úr, B úr jöjjenek. 

B úr és a Doktor úr elcaplattak én meg nem bírtam elindulni a doki visszanézett és először szinte szemrehányóan mondta hogy miért nem jövök, aztán rájött, hogy miért, és megkérdezte, hogy mióta használom a botot, majd kiosztott egy nővérnek, hogy kísérjen le oda, ahova ők mennek. A nővér lekísért. Mondjuk ennyi erővel fent is maradhatott volna, mert tudtam, hova kell menni. Leültetett B úr mellé, akivel megbeszéltük a parkinsonosok (mert hogy ő is az volt) életének nehézségeit, csak úgy röviden, a lényegre koncentrálva, majd B urat behívta a doktorúr. Negyed óra múlva kijött egészen más ábrázattal, mint ahogy bement. Mondtam is neki. Azt válaszolta, hogy kapott egy újabb programot. Kérdeztem, hogy milyen, mondta, hogy fogalma sincs, majd kiderül. Elköszöntem és bementem. 

Bent négy orosz vendég-doktor-munkás-migráns várt, meg ugye a doki, meg egy nővérke. Őt még nem láttam. Mondjuk az orosz vendégmunkásokat sem. Úgyhogy végülis csak a dokit ismertem, aki éppen angolul karattyolt valamit. Eleinte próbáltam úgy tenni, mintha nem érteném, de Dr. K átlátott a szitán. Hiába, mégiscsak egy okos ember. Szóval elmondtam angolul, hogy mi van. Csupán össze kellett foglalnom, amit előtte elmondtam B úrnak a folyosón. Az oroszok mondták hogy hű meg ha, én meg azt hogy doszvidányije, aztán elmentem. Közben a doki beállított egy hármas programot ami egyenlőre eggyel jobban működik. Fölcsattogtam a neurológiára ott vártam egy fél órát mire kiderült hogy nem kellett volna várnom, de egyáltalán nem bántam, mert ezalatt megismerkedtem I-vel. I 16 éves srác, akinek hét éves kora óta a fejében van egy olyan ketyere, mint nekem. És mivel az ember feje 7 és 16 éves kora közt viszonylag sokat nő, egy idő után ki kell cserélni mert már nem működik nem ér le addig, ameddig kellene. Egyszerűen kinövi. Mint egy sapkát.

I borzasztó értelmes srác. Jófej és vicces. Ezt viszonylag hamar meg lehetett állapítani. A szülei nagyon kedvesek, és szerintem - bár nem tudtunk olyan nagyon sokat beszélgetni - jól kezelik I állapotát. Cseréltünk telefonszámot. Innen is üdvözlöm őket. I pedig nyugodtan hívhat, mint ahogy bárki más is, aki hasonló cipőben jár, és szeretne beszélni valakivel, aki egy kicsit jobban megérti, mint a külvilág. Aztán még hazafele menet találkoztam a liftes nénivel, aki mindig a lift mellett ül, de mindig más emeleten. Reggel a földszinten volt, mikor elmentem a másodikon és mosolygott rám. Mondtam nekedi, hogy:

- Csókolom, meg tetszett lepődni, mi? Idefele alig bírtam járni, most meg szaladok, mint a csibe.

Mondta hogy gratulál és további javulást kíván, én meg, hogy szép napot. Ezután még elmentem - már bot nélkül - az egyetemre a COO haveromhoz, beszélgettünk egy tényleg jót, felrándultam a Tettyére, hogy találkozzak J-nal, vele is megtárgyaltuk, kivel mi van. Amúgy hamarosan megjelenik a könyve a Magyarországon töltött 20 évéről. Végül elmentem E-hez, akivel szintén világmegváltottunk egy nagyot. Este pedig hazajöttem vonattal. Nagyon, de nagyon jó nap volt. Azt hiszem leginkább I-nek köszönhetem. És talán nem is tévedhetem volna ennél nagyobbat, mint hogy ez nem lesz egy jó nap. Mert parkinsonos életem egyik legjobbja volt.