Parkinsonkrónikák

Ezen a hétvégén nem voltam túl jól. Konkrétan nem volt kedvem semmihez. Így írni sem. Van ez így. Meg máshogy is. Szerencsére erre az esetre talonba tartottam egy ajánlást. Íme: “Még mindig jobb, mint ha az derült volna ki, hogy seggfej vagyok, mondta a kész diagnózissal a kezében, és ez kb. mindent elmond. Addigra már túl voltunk jónéhány, mai szemmel nevetségesnek tűnő veszteségen. Az írásképe elvesztése, egy furi kisujj, hogy nem tud gitározni úgy, mint rég és más hasonló, egyenként megszenvedett kis változáson. Azóta nagy rutint szereztünk megszenvedésben. Egy ponton világos lett, hogy itt a veszteségek halmozódása állandó, amellett kell megtanulni boldognak lenni.  Nem kis mutatvány. Ki kell növeszteni a képességeket hozzá. Recept nincs. Seggfejnek lenni - úgy képzelem - nem olyan rettenetesen rossz dolog. Elveszed a világból, ami kell és kész, mész tovább. A környezetének lenni viszont annál rosszabb lehet.  Nem kérdeztem tőle, de szerintem ma is jobban örül, hogy “csak”...