Ugrás a fő tartalomra

Just an ordinary day

Most jön a sírás! Csak szólok.

Szóval, milyen egy teljesen átlagos napom? Általában (szinte mindig) 5-6 között kelek. Nincs vekker, telefonos ébresztő, Parki barátunk kidob az ágyból seperc alatt. Szerencsére egyedül lakom, nincs kit zavarjak. Kicsit ejtőzök, aztán megpróbálok kimenni a konyhába. Ez úgy 8 méter. A negatív rekordom 2-3 perc körül mozog. Viszont szerintem úgy 40-50 kalóriát el is égetek vele. Lefőzök egy kávét, beszedem a gyógyszert és a vitaminokat, fogmosás, klotyó, reggeli torna,, ha belefér és bármennyire sietek is, f9-9, mire végzek. Felpattanok a kerekpáromra (olyan slow motionos pattanást kell itt elképzelni) és már száguldok is a munkahelyre. Ez utóbbi nem túlzás. A bicaj nekem egy áldás. Mert ugyanúgy megy, mint régen. A többi olyan, mint egy Benny Hill show. Felgyorsítva is csak az röhög rajta, aki először látja, normál sebességen meg kifejezetten szánalmas.

Mire beérek, általában annyira fáradt vagyok, hogy legszívesebben visszafordulnék. De persze nem. Előfordul, hogy viszonylag simán  mennek a dolgok, de az is, hogy egyáltalán nem. Van  a megalázottságnak az a szintje, mikor már semmi sem érdekel. Nem érdekel, hogy ki, mit gondol, vagy mond. 

Nem érdekel, hogy beszól a Tesco biztonsági őr, akire csak azért nem írom rá az egysejtű jelzőt, mert nem szívesen sértem meg szegény egysejtűeket. Ő az, akit szívesen tarkón b…nék egy akciós szívlapáttal, csak egyrészt van 3 gyerekem, akik nem hinném, hogy jól viselnék ha elvonulnék pár évre egy kellemes cellába, másrészt nem igen érném utol. No, meg persze a szívlapát sem akciós mindig a Tescóban, de asszem, ezen valahogy túllépnék.

Kb. délre azért kipihenem magam. Fizikailag. Közben dolgozom. Megnyugtat. Aztán irány a menza. Jobb napokon viszem a tálcát magam, amúgy viszi valaki más. Ismernek, kedvelnek, már kérnem sem kell. Ez jó. Büfé, kávé, meló.

Munka után vagy van valami programom, vagy gyerekezem. Aztán este 10-11 körül már ágyban. Éjfél előtt ritkán sikerül elaludni. A rengeteg program mellett - azt hihetné a kedves Olvasó, hogy - már nem is marad időm bőgni egy jót. De mindenki megnyugodhat, megoldom valahogy.

És végül egy kis spoiler:



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hogy okuljatok...

Ezzel a címmel akartam megírni a könyvet, ami a betegségemről, illetve annak lefolyásáról szól. Aztán úgy voltam vele, hogy blog formátumban is megvalósítható ez, és akkor már most közzé tehetem, hátha segít valakinek. Ha meg nem, ártani biztosan nem árt.  Szóval igazából nem akartam én megírni ezt a történetet, azt elhihetitek. Akarta a fene. De ha már így esett, hogy rám jött ez a kórság, gondoltam, megírom. Hogy okuljatok. Meg sírjatok. De leginkább nevessetek. Az lesz a legjobb. Az gyógyít. Arra azért számítsatok, hogy először a sírás jön, aztán az okulás, aztán a nevetés. Aztán meg, miután már azt hinnétek, hogy mostantól hátradőlős hehehe-hihihi, akkor újra jön a sírás, vagy az okulás, de az is lehet, hogy a hehehe-hihihi. You never know. Ez a nagy fondorlat ebben a Parkinsonban. Ja, igen, ezt még nem is mondtam. Parkinsonom van. Kór. Ahogy a dokitól megtudtam, tulajdonképpen szerencsés vagyok. Hogy kór. Nem szindróma. De erről majd később. Az okulásnál. Az egyik okulásnál. Mert

A műtét - Bevezetés (+18 - szókimondó tartalom)

    Egy kis intermezzo, mert sokan érdeklődtek,  hogy milyen volt a műtét, meg ilyesmi. Ugyan már legalább 10-szer elmondtam, de egyrészt, maradjon meg az utókornak, másrészt meg biztos van olyan, aki még nem hallotta. Hallani most sem fogja, legalábbis tőlem nem, de olvashatja, vagy felolvastathatja valakivel, és akkor akár hallhatja is. Mindenek előtt a legfontosabb  minden, de MINDEN nagyon szuper volt. A kaján kívül, de attól úgy sem vártam sokat. Kéremszépen, a pécsi idegsebészeti klinikát nem tudom, hogy ki vezeti, illetve tudom, egyszer találkoztam vele véletlenül, de a lényeg, hogy - nagyon jó a hangulat. Egyáltalán nem olyan, mint amit hallani lehet itt, meg ott, ettől, meg attól. Szóval a műtétnek volt egy kis előélete. Valamikor januárban a doki felvetette, hogy már azon a határon vagyok a gyógyszerekkel, ami felett nagyon megnő a mellékhatások kockázata és csökken a növelt dózis hozadéka. Határhaszon-elv. Úgyhogy ő javasolja, hogy készítsük elő a műtétet, nézzük meg, alkalm

Agydaganat

Következett a neurológia. Már a neve is nyugalmat sugároz. Itt aztán felgyorsultak az események. Átmenetileg. Lelki vetületük azonban nem volt/lett annyira átmeneti.  Mind a mai napig érzem a zsigereimben azt a tanácstalanságot, félelmet, magányt, amit az első neurológiai vizsgálat és a hirtelenjében 2 órára rá leszervezett MR vizsgálat közti kába bolyongás alatt éreztem. Így érezhette magát Hunter S. Thomson Vegasban. Nagyjából. Csak nekem nem kellett hozzá meszkalin. Teljesen egyedül megoldottam.  Mert, hogy az volt, hogy rokoni kapcsolatokat kihasználva hamar bejutottam egy szigorúan kedves, alapos doktornőhöz. Sztk. Bécsi út. Jónapot Péter, foglaljon helyet, mondja mi a panasza, feküdjön fel, derékig, igen fentről, felöltözhet, látom lassan megy, forgassa a csuklóját, mutatóujjával az orrát, másikkal, írja le a papírra ezt a sort, meg is vagyunk. Cccc…, hát ez sokminden lehet, a Parkinsontól az agydaganatig. Kezdjük a legnagyobb kockázatúval, maga még fiatal, magát be tudom nyomni