Áldás

And now, something NOT completly different:

Ez az egész Parkinson-krónika egy teljesen szürreális trip. Semmit sem kell kitalálni, csak leírni, hogy éppen aznap mi történt velem és máris megvan egy (vagy akár több) novellára való történet. Egyetlen embert ismerek, akinek ez Parkinson nélkül is megy, de ez egy másik sztori.

Nemrég például kimentem a kiskomppal (személy komp Göd és Horány között) Horányba, a gyerekek ugyanis ott tanyáztak. Ahogy kiértem és araszoltam a parton, szembejött a középső fiam, és rögtön a tárgyra tért, ti., hogy adjak neki pénzt fagyira. De persze ne most, mert ő megy úszni a Dunába, hanem a fa alatt (itt jelezném, hogy nem egy fa van a horányi Duna-parton) van egy kék Nike póló, abba tegyem bele. Nos, én elkezdtem keresni Mirkó pólóját, illetve azt is megtudtam, hogy ugyanott egy másik pólóban, ami az unokatesójáé, találok kulcsot a Telephez, amivel be tudok menni. Mi ugyanis nyáron egy kommuna félében lakunk. Maga a Telep körbe van kerítve (ezért kell a kulcs), de belül már a házak között nincs kerítés, mindenki arra és ahhoz megy ahova és akihez akar, van focipálya, meg röpipálya, meg játszótér, meg ping-pong tető, meg múzeum, meg egy csomó gyerek. 

Szóval találtam az egyik fa tövében egy pólót, amit felemeltem, de az nem az volt. De észrevettem, hogy kicsit odébb van egy másik kék póló, mellette egy törölköző, amellett pedig egy, hát hogy is mondjam, erős eufemizmussal élve szörnyszülött papucs, ami egy cápát formáz. Ez a papucs ismerős volt. A gyerekek unokatesóján láttam ilyet. Ez az a papucs, amire azt mondják, hogy ez olyan ronda, hogy már ronda. Mellette pedig egy kulcs. Szóval szinte biztos voltam benne, hogy jó helyen járok. Felemeltem hát a pólót, tettem bele pénzt, majd a kulcs után nyúltam.

És ekkor csapott le rám a deutsche Zivilgarde két szemfüles alakja. Az egyik úgy nézett ki, mint egy klasszik kelet-német Tourist 1984-ben a balatonfüredi strandon, csak azóta eltelt 40 év, DE nem neki. A másik meg úgy, mint ahogy Kurt Cobain kinézne Nirvana nélkül, lecsúszott alkoholistaként most. Az egyik a kulcsot vette ki a kezemből, a másik a pólót és a pénzt, és rögtön elkezdtek németül magyarázni, hogy ne lopjak, meg az nem az én cuccom, stb, ráadásul a túrista magyarul is tudott annyit, hogy a környéken lévőknek megpróbálja elmondani, hogy bizony tolvajt fogtak. Szerencsére senki ügyet sem vetett rá. Nem gondoltam volna, hogy a közöny egyszer majd segít nekem. 

Én - lévén tanultam pár évig németül - megpróbáltam elmagyarázni, hogy mi a helyzet, de ők úgy kezeltek, mint egy tolvajt, rám se hederítettek. Mit volt mit tenni, elindultam megkeresni a fiamat. Ahogy nézelődtem a parton, összefutottam pár ismerőssel, akiktől érdeklődtem holléte felől. Közben láttam, hogy a deutsche Zivilgarde két tagja árgús, de egyre bizonytalanabb tekintettel figyel. Mikor végre megtaláltam a fiamat és odamentünk, már láttam, hogy tudják, hibáztak. Sűrű bocsánatkérések közepette visszaadtak mindent. Így aznap már másodszor meglehetősen kellemetlenül éreztem magam. De nem ért véget itt a megpróbáltatások sora. 

Bementem ugyanis a Telepre, de hamarosan megint kimentem a Dunához és a töltésen kivel futottam össze? Bizony, a deutshe Zivilgarde két tagjával. A Tourist elkezdett auf Deutsch megint bocsánatot kérni, és azt is elmondta, hogy ők valamelyik kálvinista hitközösség tagjai odahaza, és ő itt is szokott misét tartani, úgyhogy - legalábbis elsőre én így értettem - szeretnének elmondani egy imát értem. Gondoltam majd az istentiszteleten lesz erre a megfelelő idő és hely, úgyhogy mondtam, hogy semmi akadálya. Mikor aztán azonnal a mellkasomra tette mindkettő egy-egy kezét és Kurt nekikezdett először angolul, aztán - miután a Tourist szólt neki, hogy remekül értek németül - szép hochdeutsch nyelven az imának, akkor értettem meg, hogy ők tulajdonképpen ott és akkor meg akarnak áldani. Ott és akkor ez meg is történt. Auf Deutsch, natürlich.

Majd, miután még vagy ötször entschuldigálták magukat, és megegyeztünk, hogy lehet, hogy idén, de ha nem, akkor legkésőbb jövőre egész biztos találkozunk, szépen elváltunk egymástól. Legközelebb tuti elsütöm nekik a kéttannyelvű középiskolában rám ragadt rövid latin szöveget, ami a győri karmelita templom bejárata felett olvasható és amit magyarul nem, ellenben latinul és németül bizony máig tudok: Zelo zelatus sum pro domino deo excertituum, azaz Ich beeiferte mich mit Eifer für Gott, Herr der  Heere.