Neurológia

 Szerencsére valamivel beljebb, az első nagyobb épületnél egy tábla jelzi, hogy többek közt (értsd ezalatt: nagyjából az összes kórházban megtalálható osztály és intézet neve ott sorakozik a táblán) a neurológia is itt van. De ilyenkor úgy fellelkesül az ember, mint mikor sikerül bepasszintani egy elemet a telefonon a Tetrisbe a klotyón ülve, és beiramodik a kapun, bőszen figyelve, hogy hol az információs pult. És Bingo! Ahogy belép, meglátja. Jobb érzés ez, mint mikor eltűnik egy sor a Tetrisben. Egy órácska várakozás után némileg csökken a lelkesedés. Mert ugyan azt viszonylag hamar sikerül a fifikás parkinsonos páciensnek kideríteni, hogy hol van az az ajtó, ami mögött várja a mai show, de onnan az egyenruhában egyenmorcos nővérke meghátrálásra kényszeríti:

Maga nem tudja, hogy első alkalommal be kell jelentkezni a recepción?!

Volt egy felejthetetlen szobatársam a mátyásföldi kolesz földszintjén. Neki volt egy klasszikus, konfekció-rocker haverja. Minden kötelező elem megvolt, egykoron fehér, akkor 10 évesen már szürke, felnőtt bundáját magára öltött Puma magasszárú cipő, szűk, jólmegállaszőnyegen, szűk, márványkoptatott, szűk  farmer, fekete póló, melynek mintája tartalmaz legalább egyet a következő listából: vér, nyál, halálfej, zombi, égő szív, Metallica és/vagy Megadeth felirat. Erre húzza a szőnyegen megálló farmeren megálló farmerdzsekit. Haja (vorne praktisch hinter modisch, azaz frufruval kombinált hosszú) zsírosabb, mint hullámos, arca pattanásosabb, mint szőrös, hangulata közönyös. A helyszín a főiskola egyik tanterme, kilencvenes évek közepe, 1. évfolyam, 1. angol óra, tanárnő ismerkedni vágyik, vagy lehet, hogy nem vágyik, de teszi. In English. Ráadásul mindenkinek más kérdést tesz fel. Barátom barátjának valamilyen egészen meglepő sugallat hatása alatt azt, hogy: 

What kind of music do you like, pop music?

Erre hősünk eddig közönyös ábrázata átalakul és egy pillanatra olyan kifejezést vesz fel, mint az egyszeri lisszaboni katólikus pap (bizony, Felpécen így mondják), mikor megkérdezik tőle, hogy ”Onde é o bordel mais próximo?”. Majd visszatérve a közönyhöz mind ábrázatban, mind hanghordozásban, mély baritonján csak annyit mond: “Hát, no.” Nem tudok mit hozzátenni. Csillagos ötös.
Visszatérve a nővérhez: “Maga nem tudja, hogy első alkalommal be kell jelentkezni a recepción?!” Hát no, mert ugye első alkalom, gondolom, de látom rögtön, hogy nem érdemes megpróbálni meggyőzni. Semmiről. Ez az ő osztálya.  Így várakozik hát Peti, a parkinsonos, vagy Szilárd, a szklerózisos (de ne viccelődjünk, ez komoly téma, értem én, csak nem szeretem!). Gyorsan telik az idő, ha az ember jó társaságban van, ezért itt viszonylag lassan.

De, alles hat eine Ende, nur die Wurst hat zwei.

És akkor kinyílik a kisablak, egyenruhás, egyenmorcos egyennővér kinéz, felhúzza az orrát, mintha Shrek fingott volna oda és még mielőtt a leggyorsabb nyugdíjas néni járókerete nekicsattan a pultnak, a bizonyos kisablak be is csukódik gyorsan. Fél óra szün-szün, aztán egyennővér adagio belekezd a melóba. A Pécsen is félelmetes, 80 pluszos vérnyugdíjasokat követve aztán az időmilliomos fizetett alkalmazottak is sorra kerülnek. Szerencsére bejelentkezés után a lépcsőn behozzák a hátrányt. A káröröm elnyomja a nyugdíjasok iránti együttérzést. Már akiben van, mit elnyomjon. Végül felér az ember a show színhelyére.

Visszatérek E/1-be, mert lassan már úgy vagyok a szám/személlyel, mint Leo az álmokkal. Ott ülök tehát a folyosón. Előttem senki. Utánam senki. Tudtommal a nővéren kívül bent ugyanez a helyzet. A kötelező félórás folyosói karantént azért így is ki kell várni. Erre mindenki számít, ez az úgy nevezett Brand Promise, ezért aztán ezt kell hozni a helyszínen, ami meg a Brand Experience. A Magyar egészségügyben pontosan tudják, hogy ennek a kettőnek pariban kell lennie egymással ahhoz, hogy elégedett legyen az ügyfél. Én elégedett is vagyok. Időm van - fizetett szabadságon vagyok -, könyvem van, Tetris van a telefonon. Rendesen felkészültem. Fél órával később, ahogy ígérték, kivágódik az ajtó, és megjelenik benne a mai délelőtt antagonistája (igen, a protagonista én vagyok), Morcnővér. Még meg sem szólal, már tudom, hogy mit fog mondani. Meg azt is, hogy mit gondol. A szeméből olvasom ki. Nem tudom, hol tanítják ezt a nézést az egészségügy általam (is) becsült és tisztelt hőseinek, de viszonylag rövid praxis után már professzionális módon elsajátítják. Ő pedig saját 30+ éves tapasztalatával 10 danos, feketeöves mester a témában.

Szeméből úgy sugárzik az üzenet, mint a liberális, poszt-szovjet újságíró zakózsebéből a radioaktiv hullámok.“Bejöhet!” Leírva egy szó. Kimondva egy egész élet története. Benne van a 30+ év fáradtsága, a kiégettség, a mellőzöttség, a mindennapos küzdés, a nagy magyar Wahrheit. Ő is, mint minden elég jó nővér, idejekorán Mizantróp lett. Egy pillanatra megsajnálom, de sajnálatomat elnyomja a kihívás izgalma. Meg kell találnom és elő kell csalogatnom belőle azt a copfos, mosolygós kislányt, aki általános iskolás bizonyítványosztója után boldogan nyalta a jutalmul kapott fagyit az uránvárosi lakótelep játszóterén. Három gombócos! Csoki-eper-vanília. Folyik mindenhol, de ő nem bánja, nyalja a kezét, a tölcsért, nyelvét csiklandozza az édes csokoládé után a savanykás eper. A vanília még nem látszik, a tölcsérben olvad. Már alig várja, hogy odaérjen a kásásra olvadt vaníliáig. Alulról szívja ki a tölcsérből, miután leharapta a csúcsát.

Ránézek a nővérre, de nem őt, hanem azt a kislányt látom. És tudom, hogy ezt megérzi ő is, mert egy egészen kicsit, épphogy észrevehetően megváltozik a tekintete. Mikor becsukja az ajtót, már tudom, hogy meglesz a kislány. De nem akarom elsietni, elijeszteni, úgyhogy szép sorjában csinálom a feladatokat. Aztán hamarosan eljön az én időm, 5 fiatal nővér-apprentice sorakozik be az ajtón. Nem hazudok, szép sorban jönnek be, megállnak, sorban, majd a velük érkező jedi-nővér megkérdezi az én nővéremet (itt ébredek rá, hogy a parkinsonos-nővérek - tényleg így hívják őket - Yodájával van dolgom), hogy , ha szabad, akkor megnéznék, mit csinálok. Na, persze nekem sem kellett több, beálltam pozícióba, megvártam, míg felsorakozik az 5 padavan, majd egy hangos

Hölgyeim, showtime!

felkiálltással nekilendültem. Olyan parkinsonosan, de határozottan. Yoda-nővéren kívül senki nem mert mosolyogni, ezt egyértelmű sikerként könyveltem el. Pár hónappal később már csak a telefonja csengőhangját kellett megdícsérnem, és levettem a lábáról. Alig várom a következő találkozást!