Miért pont Pécs? (+18 - szókimondó tartalom)

 De térjünk vissza a blog fő témájához, amit elejtettem valahol korábban. A Parkinsonnal eltöltött éveim történetéhez. Ott tartottunk, hogy kaptam egy diagnózist. De arról nem beszéltem, hogy kitől. Nos, ma már tudom, hogy ő a Parkinson hazai pápája, a csimborasszó, a magyar sztár. De ezt akkor még csak nem is sejtettem. A korábban említett nagyon kedves neurológus hölgy a Bécsi úton azzal a jó tanáccsal látott el, hogy keressek egy olyan neurológust, aki 1. fiatalabb, mint én (mármint nem a doktornő, hanem én), 2. ért a Parkinsonhoz, 3. vidéken rendel. 

Az első feltételre viszonylag egyszerű a magyarázat. Szerencsés, ha az orvos végig tudja követni a betegségemet addig, míg le nem játsszák a kedvenc dalomat úgy, hogy én már csak a jelenlévő hömpölygő tömeg lelkében élek tovább.

A második még egyértelműbb. Látjátok az összefüggést, vagy bucira kell verjem a fejeteket? Köszi Marbu! Köszi Dodó! Köszi Taxi!

A harmadik talán már kíván egy rövid bekezdésnyi tisztázást. Mert nemcsak azért érdemes vidékre menni, mert ott nyugisabbak az egészségügyi alkalmazottak, olcsóbb a magánpraxis, (megjegyzem 6 év alatt 100% fölött inflálódott), kevesebbet kell várni és nincsen 4-es 6-os villamos beépített bolond emberrel. Hanem azért is, mert a Parkinson kórnak van egy olyan tüneti kezelési módja (egyébként erről már írtam korábban, remélem figyeltél és nem feleslegesen tízujjazok itt), amit mélyagyi stimulációnak (deep brain stimulation) hívnak. Szépséges fővárosunk (most komolyan mondom, de tényleg, szép ez a város, főleg hajnalban, mikor nincsen 4-es 6-os villamos, beépített bolond emberrel) neurológiai intézetében erre az apró agyműtétre (ja, tudom, para, nekem mondod?!)  sokat kell várni, vidéken meg hipp-hopp megskalpolják az embert és már benn is van a cucc (erről fogok mesélni még). Állítólag már van olyan verzió, ami egyetlen kis bigyóból áll, amit becuppantanak a paciens fejébe, aztán wireless töltheti a benne lévő aprócska li-ion akkut. Jobb, mint a Terminátor 2.

Nos, a fentieket megfogadva és tudva (utánajáram bizony), hogy csak néhány vidéki városban van lehetőség ilyen kütyüt újítani, én Pécsre mentem. Egyrészt, mert remek város, másrészt mert oda jártam egyetemre, és van ott még pár haver. Arra már nem igazán emlékszem, hogy miért pont ahhoz a dokihoz mentem, akiűhez. De jó döntésnek bizonyult. Egyrészt, mert - ahogy már említettem volt - ő tartja a Parkinson gyógyításának országos rekordját, másrészt mert egy igazán hozzám illő kihívással örvendeztetett meg: egyszer meg kell nevettetnem. Csak mert először nem sikerült. Meg mert azóta sem. Pedig rendkívül igyekszem, amit az is mutat, hogy az összes nővért, gyakornokot, betegbuddy-t, stb. már sikerült. A Doktor Urat, azt doszt se. 

Erről eszembe jutott az éves állapotfelmérés. Na, az megér egy mesét. Muhaha. Szóval van az a jelenség, hogy amitől félsz, az bekövetkezik. A hogyishívják. Van erre valami kifejezés, de még a gugli sem találja. Szóval vagy nincs is, vagy nem gáz, hogy nem jut eszembe. Kezdjük akkor inkább úgy, hogy van az a közmondás, hogy “Ne fesd az ördögöt a falra!” vagy “Lupus in fabula”. Latinul jobban hangzik, csak azért írtam ide. Mondjuk egészen mást jelent szó szerint. Nem, nem azt, hogy “Rómaiak menjetek haza!” Na de most engedjük el a Lupust, majd visszatérünk rá és folytassuk állapotfelméréssel, mert lassan én sem tudom, mi köze van hozzá a Lupusnak. Az első alkalom felejthetetlen volt. Meg a többi. De az első jobban. Szóval úgy néz ki egy ilyen teszt, hogy az ember fogja a Parkinson-kórját és a paciensundorral élő háziorvos asszisztenstől némi közelharc, megaláztatás, végül erőltetett hála árán átvett beutalóját és felszáll a vonatra. A beutalót, jelzem, egy rossz intézetre sikerült kiírni valamilyen rejtélyes oknál fogva, pedig Pécsen egy, csak egy neurológia van. Persze a nagy számok törvénye alapján előfordulhat egy ilyen hiba. Észak-Koreában is előfordul, hogy csak 99,9% szavaz a kimdzsongunra. Szegény háziorvostól ne várjunk 6-szigmát. 1000 pécsi neurológiai beutalóból hadd basszon már el egyet. Elnézést a basszonért! És ne tessék már reklamálni, ha pont Önre (a háziorvos 40 éves praxisa alatt feltehetőleg első, de legfeljebb a 10. pécsi neurológiára beutalót kérő betegre) esett ez az elbaszott példány! Nem lehet garantálni, hogy 1000-ből pont az 1000. lesz. Ezután ezerig egyetlen egyet sem fog elbaszni. Ha addig él is. Félig tele a pohár, csupán 1 ezrelék (1°%) volt az esélye és mégis Ön kapta meg, vegyen holnap ötös lottót, meg hatosat is. Szóval a kórral meg a beutalóval felpattan az ember a pécsi gyorsra. Pontosabban IC-re. Pár órát utazik. Egyébként kellemes körülmények között. Lehet persze autóval, esetleg elektromos autóval menni, csak az első türhőség a második pedig agyatlanság. Megjegyzem saját tapasztalatból tudom. Igen, nyomokban türhőséget és agyatlanságot is tartalmazok. De alapesetben, amikor ezek elbújnak hátul a vokálban (vagy nevezzük tudattalannak), vonattal megyek. Valahogy tehát el kell jutni Pécsig, ott érkezéskor örömködni kicsit, hogy jaj de remek ez a város még mindig, aztán elcsattogni a neurológiai intézethez.

Itt megtörik a flow némileg, mert a portás vagy nem tud semmit, vagy tudatosan visszatartja az információt, a végeredmény szempontjából tulajdonképpen ganz egal, lényeg, hogy ha rajta múlik, nem találja meg a friss Parkinsonos az intézetet, mert ő - mármint a portás - egy megsemmisítő pillantás és mellé beszúrt, rendesebb böffentéshez megtévesztően hasonlatos köszönés - legalábbis azt hiszem, azt remélem, hogy köszönés - kíséretében elnéz a távolba és/vagy társalogni kezd egy erősen ittas, ámde ruháját tekintve…hm… rendezetlen állampolgárral. Ránézve az ember egyértelműen érzi, hogy ha most itt bejönne mondjuk Semjén Zsolt, 

vagy ne adj' isten Jézus, emberünk figyelmét akkor sem tudná elterelni a távoli ki tudja, miről és/vagy a kizárólag ő és ittas komája által értett beszélgetésről. Esetleg, ha Puskás Öcsi… de lehet, még ő sem. Vannak fontosabb dolgok is az életben, mint a fontos dolgok.