Elfogadás

Én persze naivan azt hittem, hogy egyszer végigmegy az ember ezen a rögös úton, aztán minden szép és jó lesz, jön az elfogadás, a Nirvana, és Teréz anya meg a dalai láma között ülök majd a megvilágosodottak csarnokában until the end of the world plus two days. 

        A nagy helyzet a Parkinsonnal az, hogy ez nem egy megfázás, vagy alagút szindróma, hanem egy krónikus degeneratív betegség. Mindegyik jelző külön is elijeszt egy egész Wagner-csoportot, de ha együtt vannak, akkor még Bruce Willis sem állíthatja meg őket. Respect. Szóval ez nem olyan, hogy szinte nem is vagyok beteg, csak kicsit folyik az orrom, a franc egye meg ez bizony nátha lesz, na jó, de tartson csak egy hétig, nagyon depis vagyok már másfél hete tart, jó na jó, elfogadom, úgyis vége lesz hamarosan. 

Persze, a Parkinsonnak is vége van egyszer, de ha az orvosom jól tippelt, akkor én nem két hétig, hanem 60 évig fogok együtt élni ezzel a váratlan ismerőssel. Erre utal a krónikus. Viszont ennek a váratlan ismerősnek évente, havonta, hetente, naponta, akár óránként más a kedve. Erre utal a degeneratív. Illetve kicsit mégsem. És pont ez az egyik legnehezebben kezelhető tulajdonsága a kórságnak. Hogy az állapot nem lineárisan romlik, hanem hullámzóan. Romló trendet mutat, de folyamatosan hullámzik és több hullám is van. Napi, heti, havi. Biztos fel lehet írni egy egyenletben.

Csokonainak pedig baromi igaza volt a reménnyel kapcsolatban. Mert az van, hogy bármennyire is tudja az ember fejben, kognitíve, hogy most jobb, de holnap már rosszabb lesz, mégsem tudja elkerülni (én legalábbis nem), hogy ne reménykedjen egy kicsit, hogy nem lesz rosszabb. Aztán persze rosszabb lesz. És akkor újra végig kell járni azt a rögös utat. Minden hónapban, minden héten, de leginkább minden áldott nap. Próbálj meg visszagondolni pár komolyabb gyomrosra, amit kiosztott Neked az élet és leterített. Próbáld meg felidézni, hogy esett, hogy sikerült felállni. És ezt mostantól csináld meg minden nap, 60 éven keresztül. Ez az alapállás. Pszichésen. Itt kezdődik a nap. És még nem találkoztál egyetlen szomszéddal sem.

Nincs rá tudományos bizonyítékom, de van egy olyan gyanúm, hogy a parkinsonosok a rengeteg agymunka miatt fogynak le. A fent említett pszichés szélmalomharc csak az egyik vetülete ennek. Emiatt már az alapjárata is magas az agynak. A másik vetülete meg az, hogy a mély alváson kívül nincs pihenés. Nincs elbambulás járás közben, autópilóta vezetés közben, önfeledt beszélgetés bicajozás közben. Nincs, mert a mozgás nem tud automatikus lenni. Minden lépésre, minden kormánymozdulatra, minden váltásra figyelni kell. Mondom, mindegyikre. Folyamatos agymunka. Az agy pedig sok energiát fogyaszt. Az elhízástól tehát legalább nem kell tartanom. Cserébe iszonyú fárasztó. 

És ha már itt tartunk, hogy milyen Parkinsonnal élni, akkor megpróbálom elmondani azt, amit nem nagyon lehet. Kicsit olyan ez, mint apai öreganyám és öregapám voltak egymással. Legalábbis akkor már így voltak, mikor én öntudatomra ébredtem és az emlékeim is megragadtak a szürkeállományban. Szóval Parkinson barátom folyamatosan jelen van az életemben. Éjjel-nappal. Akárcsak öregapámnak öreganyám és vice versa. Nem tudja az ember elfelejteni, mert minden mozdulatnál jelzi, hogy jelen van. Mielőtt pedig azzal jönnétek, hogy “Ok, de ott van az éjszakai mozdulatlan alvás, meg mikor kanapén ül az ember, miegymás…”, jelzem, hogy bizony én is abban a hitben voltam, hogy éjszaka nem nagyon mozog az ember, sem a kanapén dögölve. 

Nos, hasonlóan például ahhoz a tévhithez, hogy a kacsák hápogása nem visszhangzik, vagy, hogy Hitlernek (igen, az Adolf, de nem ez) egy heréje volt (ne tessék röhögni, tényleg van olyan, aki egyrészt ebben a tévhitben él, másrészt ezt - valamilyen érthetetlen indoknál fogva - annyira fontosnak tartja, hogy még vitatkozik is róla), ez - mármint a nem mozgás alvás és/vagy döglés közben - is egy tévhit. Mert egyrészt alvás közben néha forgolódunk és döglés közben is néha odébbdöglünk, de nem ez a gond. Hanem az, hogy alvás és döglés közben is nagyon gyakran mozgunk egy icipicit. Megigazítjuk a kezünket, behajlítjuk egyik ujjunkat, mittomén, valami, bármi. No és PONT ez az, amit Parkinson haver a legnehezebbé tesz. Ezek a mikromozgások. Ezeket nagyon nehéz megcsinálni. Emiatt aztán, mikor rosszabb az ember állapota, egy éjszaka többször ébred, mint a kezdő édesanya covid idején. 

Szóval ott van Parki doszt, mint öreganyám öregapámnak és ezt folyamatosan tudtomra adja, hol finoman, hol durvábban csesztet, mint öreganyám öregapámat, én meg, ha durvább, próbálom nem a családon levezetni, akárcsak öregapám, aki evégett gyakran járt hátra, a baromfiudvarba tyúkot szidni ékes magyar káromkodáscunamival. Tudom, mert a röhögést visszafojtva figyeltük a farakás mögül, csodálattal vegyes tisztelettel, ahogy az általában hosszúra nyúló huggyozás (Felpécen szigorúan két gy-vel) közben (előkészítés-tárgyalás-befejezés) perceken keresztül szóismétlés nélkül káromkodott a tyúkoknak, és amelyik a kritikus távolságon belül jött, az közelebbről is megismerhette 42-es lábán fityegő 46-os bakancsát (+2 szám kapca, +2 szám lábszag) és Puskásétól ugyan mérföldekre lévő, de lokális szinten egész vállalható rúgótechnikáját. 

Mit lehet hát tenni? Elárulom. Nagyapám is ezt tette. Elfogadni, hogy ez az életre szóló útitárs ilyen is tud lenni, elérni, hogy minél kevesebbszer legyen ilyen (vagy legalábbis minél kevesebbszer érzékeljük azt, hogy ilyen, miből kifolyólag fejlődött ki öregapámnál a szelektív hallás - szalajtott a füle, ahogy Lászlóka, a középső fia gyakran megjegyezte -, mely lehetővé tette, hogy öreganyám hangfrekvenciáját még a legnagyobb ember által kiadható decibel mellett sem hallotta, minket viszont suttogva is megértett), és megpróbálni megkeresni benne azt, amit köszönhetünk neki. Öregapám ezt - bár sosem mondta - öreganyám főztjében és bennünk, unokákban találta meg. Mégiscsak neki köszönhet minket is részben, a főztjét meg egészében. Én meg egyelőre abban, hogy bölcsülök (igen, se, tudom és mégis), illetve van témám az íráshoz.