No, de azért az elfogadásig (ami az utolsó fázis) hosszú az út és rögös is, nincsen alagúttal dúsított autópálya, sem expressz kerékpársáv, hanem előre-hátra-oldalt--vissza van. Talán előre egy kicsit nagyobbat lépünk, mint hátra. Talán. Lassan aztán eljutunk az alkudozás fázisáig. Tudjátok, írtam már egy példát a hiányzásos gyógytornáról. Na ilyenek az alkuk. Hogy aszongya:
Teremtő/Sors/Isten/Allah/Jahve/ Mracskómihályistenkirály ígérem, soha többet nem lesz ez, vagy ezentúl mindig az lesz, ha cserébe küldesz gyógyszert a bajomra, vagy simán egy csodát.
Nekem ez a szakasz nem tartott sokáig. Nettó baromságnak tartom. Ennyi önismereti meló után mondjuk ez a minimum. Sok millióba volt, de legalább ezt az egy lépcsőt kb. kihagyhattam. Vagy csak úgy vagyok vele, mint egyszeri politikusfeleség a vak komondorral. Észre sem vettem, hogy ott volt. Akár ez, akár az, álmatlan éjszakákat ez a fázis nem okozott. Pedig hiszek a csodákban, meg valamiben, ami biztosan nem ősz szakállú bácsika, sem Alanis Morissette, de van mindenhol és mindenkor, legalább 4D-ben. Csak azt nem hiszem, hogy vele a csoda úgy működik, mint az egyszeri aranyhallal. Komolyan, én kérek elnézést!
Szóval utaztam egy 4-es metró állomásnyit, míg elértem a következő megállót, a depressziót. Öveket bekötni, 18 éven aluliak szülői kísérettel fáradjanak át a másik szobába, no nem azért mert fucking csúnyán fogok beszélni, hanem mert a nyugalmukat megzavaró tartalom következik és még az is lehet, hogy villogni fog. … Megtörtént? Na, akkor Nektek elárulom, hogy nincs Télapó. Se Mikulás. És nem az angyalok hozzák az ajit. Sem a Jézuska. Csoda sincs rendelésre, de ezt már mondtam.
Meg azt is, vagy azt lehet, hogy nem, hogy a depresszió nem egy vicces szakasz. Fel is kell szívnom magam a leírásához.
…
Kezdjük! A depresszió, amellett, hogy nem vicces, még kikerülhetetlen is. Igazi, kellemetlen alak. Gilipollas, mondja rá a bármelyik jóérzésű spanyol. Jön, mint a szomorúság, csak itt nincs Mikkamakka, sem Négyszögletű Kerekerdő, sem Dömdödöm, csak olyan szintű magány, elveszettség, letargia, hogy győzzön kilátni belőle az ember, mint az Alfa Romeo Giuliettából.
Viszont az is van, hogy ezek a szakaszok egyre tanulságosabbak. Minél előrébb van az ember annál bölcsebb lesz (itt ugyebár írhatom, mert nem csak magamról beszélek). És egyre nehezebben elmagyarázhatóak annak, aki nem volt benne. És egyre több ilyen ember van. Mármint, aki nem volt benne. És egyre inkább magára marad az ember vele.
Mindenesetre ott lenn lenni nagyon, de nagyon rossz. Annyira rossz, hogy én ott lenn arra jutottam, hogy most vagy kimegyek innen valahogy és soha, ismétlem SOHA nem jövök ide vissza többet, vagy itt maradok és megbolondulok. Egy szürke, taknyos februári este jutottam erre, hazafele a kocsiban. Elmeséltem egy podcastban is. Lovas Rozinak. Kedves lány, feltűrte az ingujjamat. De az nem került be a podcastba, hogy mi is volt a gödör mélyén azon kívül, hogy rossz volt. Csak Rozinak mondtam el. Azzal, hogy ez maradjon már kettőnk közt. Mert a gödör mélyén egyetlen gondolat járt a fejemben 7/24. Hogy elveszítem a feleségem, megbomlik a család egysége, összeomlik a hátország. De erről ennél többet itt sem mondok. Legyen annyi elég, hogy nem tudtam másra gondolni egyáltalán. Elaludni alig bírtam, hajnali 3-kor felébredtem és nem bírtam visszaaludni heteken át. Nincs olyan jelző, ami ezt leírja. A földi pokol - bármennyire is túlzásnak tűnik - talán némileg tudja érzékeltetni a helyzet komolyságát. Nos, ha az ember ilyenkor nem lát valamit, amiért érdemes kikapaszkodni valahogy a mélységből - mondjuk 3 kiskorú offspringet, hogy messze ne menjek -, akkor bizony pisz
Nos, ha az ember ilyenkor nem lát valamit, amiért érdemes kikapaszkodni valahogy a mélységből - mondjuk 3 kiskorú offspringet, hogy messze ne menjek -, akkor bizony piszok nehéz innen elindulni kifelé. Megkockáztatom, hogy szinte lehetetlen. Benne lenni pedig pokol, mint már említettem. Mit tehet ilyenkor az ember. Rátok bízom, hogy kitaláljátok.
Nekem szerencsére volt motivációm a kapaszkodásra, de még így sem ment volna segítség nélkül. Kellett valaki, egy külső szem, aki megmutatja az ilyen állapotban alig érzékelhető kapaszkodókat. Nálam ez a külső szem egy pszichológus volt. Megdolgoztattam rendesen, de ő is engem. Kiabáltunk egymással, de meg is öleltük egymást. Mondanám, hogy hálám örökké üldözni fogja, de kinek kell az, hogy örökké üldözze bármi is. Ő pontosan tudja, hogy mennyit segített és biztos vagyok benne, hogy jó érzéssel tölti el, ha rá gondol. Ugye, mennyivel jobban hangzik!
Ő mutatta meg azokat a köteleket, amibe kapaszkodva ki tudok jutni a mélyből. Meg kellett keresni párat és kiválasztani a legerősebbet. Ezek a kötelek az életben betöltött szerepeim. Az apa, a pszichodráma vezető, a marketinges, a barát, a testvér, stb. Nálam az apa szerep volt akkor a legerősebb, abban bíztam a legjobban. Ültem a kocsiban azon a taknyos februári estén a házunk előtt, bent a házban anyám, az édes, meg a három gyerek, meg a feleség, az édesek. Néztem egy ideig a ház ablakából kiszűrődő fényeket, aztán eszembe jutott, hogy szentimentális nem vagyok annyira, hogy itt nézegessem a kiszűrődő fényeket, apa viszont annál inkább. Úgyhogy nekiveselkedtem és kiszálltam a kocsiból (például ehhez nekem tényleg neki kell veselkednem, pedig nem Lamborghini-vel járok munkába (se)). Kiszálltam, és tényleg apa voltam. Sőt, APA.
Én így jöttem ki az eddig - és reményeim szerint ezentúl is - legmélyebb gödörből életemben. Nem tudom, átmegy-e a leírásból, de nehéz volt, mint a hétszentség vagy akár a nyolc. Meg persze nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy bejussak a fenekére, felismerjem, hogy ott vagyok, ráébredjek arra, hogy ott baromi rossz, eljussak addig, hogy nem bírom tovább, megtaláljam a motivációt, meg a kapaszkodót a kimászáshoz, ki is másszak és többet ne menjek vissza. Arra pedig már korábban utaltam, hogy egyedül és/vagy kellő motiváció nélkül nem ment volna. Sem a kijutás, sem a kinn maradás. De idővel megtanulja az ember, hogy kell egyedül belekapaszkodni a kötelekbe és elkerülni a gödröt.
Az utolsó lépés a Nirvanához (ahogy már említettem) az elfogadás. Már amennyiben lépés alatt egy - akár egy (van, aki szerint több) élethosszig tartó - baromi nehéz és összetett folyamatot, utazást értünk. Általában nem ezt értjük a lépés alatt ugyebár, csak azért mondom. Mit is kell elfogadni? Tömören azt, hogy a Parkinson örökre mellettem marad jelen állás szerint. Hogy mindenki értse, még én is, általánosan ez úgy hangzik, hogy amit ad a sors, azt el kell fogadni. Egyesek szerint csak annyi terhet ad, amennyit az ember elbír. Egyesek úgy látszik nem nagyon olvassák az öngyilkossági statisztikákat. Mondjuk nagyon én sem, de azt tudom, hogy vannak. Statisztikák. Meg öngyilkosságok. Ez utóbbinak pedig nyilvánvalóan van valami oka minden esetben. Ezt indirekt bebizonyítom. Tfh: Nincs oka. Tehát nem valami miatt lépte meg XY azt, amit elég nehéz megérteni. Tehát nem direkt tette. Vagy nem az volt a célja, ami végül az eredmény lett. Véletlen volt tehát. A “véletlen öngyilkosság” pedig számomra oximoronnak tűnik, de ha valaki nagyon kötekedős, hogy “már hogy a viharba lenne oximoron, Petikém, nyelvtanból rád fér egy kis ismétlés!”, annak akkor mondom, hogy ok, de akkor is az van, hogy így ez egy baleset, nem öngyilkosság. Tehát tudjuk, hogy ha nincs oka, akkor az baleset, nem öngyilkosság, tehát öngyilkosság csak akkor lehet valami, ha van oka. Na és mi az oka? Úgy bizony, egy olyan teher, amit már nem bír el az ember.
Azt akarom kihozni az egészből, hogy ha sikerül az embernek az elfogadás - bármit is kell elfogadnia - akkor az a teher, bár teher marad, nem fog annyira bántani, hogy ne lehessen elbírni. Ezt értettem megszelídítés alatt a blog legeslegelején. Sosem törtem be lovat, de hasonlónak képzelem. Eleinte küzdünk egymással, aztán elfárad hol egyikünk, hol másikunk, de ha elég kitartó vagyok, akkor egyszercsak betöröm, megszelídítem. Ami persze nem azt jelenti, hogy a körülmények hatására nem dobhat le a hátáról bármikor a jövőben. Bármikor. És az nagyon fáj. És nagyon veszélyes. És még váratlan is. Oda kell figyelni. Meg ide is. Most ebben vagyok.
Teremtő/Sors/Isten/Allah/Jahve/ Mracskómihályistenkirály ígérem, soha többet nem lesz ez, vagy ezentúl mindig az lesz, ha cserébe küldesz gyógyszert a bajomra, vagy simán egy csodát.
Nekem ez a szakasz nem tartott sokáig. Nettó baromságnak tartom. Ennyi önismereti meló után mondjuk ez a minimum. Sok millióba volt, de legalább ezt az egy lépcsőt kb. kihagyhattam. Vagy csak úgy vagyok vele, mint egyszeri politikusfeleség a vak komondorral. Észre sem vettem, hogy ott volt. Akár ez, akár az, álmatlan éjszakákat ez a fázis nem okozott. Pedig hiszek a csodákban, meg valamiben, ami biztosan nem ősz szakállú bácsika, sem Alanis Morissette, de van mindenhol és mindenkor, legalább 4D-ben. Csak azt nem hiszem, hogy vele a csoda úgy működik, mint az egyszeri aranyhallal. Komolyan, én kérek elnézést!
Szóval utaztam egy 4-es metró állomásnyit, míg elértem a következő megállót, a depressziót. Öveket bekötni, 18 éven aluliak szülői kísérettel fáradjanak át a másik szobába, no nem azért mert fucking csúnyán fogok beszélni, hanem mert a nyugalmukat megzavaró tartalom következik és még az is lehet, hogy villogni fog. … Megtörtént? Na, akkor Nektek elárulom, hogy nincs Télapó. Se Mikulás. És nem az angyalok hozzák az ajit. Sem a Jézuska. Csoda sincs rendelésre, de ezt már mondtam.
Meg azt is, vagy azt lehet, hogy nem, hogy a depresszió nem egy vicces szakasz. Fel is kell szívnom magam a leírásához.
…
Kezdjük! A depresszió, amellett, hogy nem vicces, még kikerülhetetlen is. Igazi, kellemetlen alak. Gilipollas, mondja rá a bármelyik jóérzésű spanyol. Jön, mint a szomorúság, csak itt nincs Mikkamakka, sem Négyszögletű Kerekerdő, sem Dömdödöm, csak olyan szintű magány, elveszettség, letargia, hogy győzzön kilátni belőle az ember, mint az Alfa Romeo Giuliettából.
Viszont az is van, hogy ezek a szakaszok egyre tanulságosabbak. Minél előrébb van az ember annál bölcsebb lesz (itt ugyebár írhatom, mert nem csak magamról beszélek). És egyre nehezebben elmagyarázhatóak annak, aki nem volt benne. És egyre több ilyen ember van. Mármint, aki nem volt benne. És egyre inkább magára marad az ember vele.
Mindenesetre ott lenn lenni nagyon, de nagyon rossz. Annyira rossz, hogy én ott lenn arra jutottam, hogy most vagy kimegyek innen valahogy és soha, ismétlem SOHA nem jövök ide vissza többet, vagy itt maradok és megbolondulok. Egy szürke, taknyos februári este jutottam erre, hazafele a kocsiban. Elmeséltem egy podcastban is. Lovas Rozinak. Kedves lány, feltűrte az ingujjamat. De az nem került be a podcastba, hogy mi is volt a gödör mélyén azon kívül, hogy rossz volt. Csak Rozinak mondtam el. Azzal, hogy ez maradjon már kettőnk közt. Mert a gödör mélyén egyetlen gondolat járt a fejemben 7/24. Hogy elveszítem a feleségem, megbomlik a család egysége, összeomlik a hátország. De erről ennél többet itt sem mondok. Legyen annyi elég, hogy nem tudtam másra gondolni egyáltalán. Elaludni alig bírtam, hajnali 3-kor felébredtem és nem bírtam visszaaludni heteken át. Nincs olyan jelző, ami ezt leírja. A földi pokol - bármennyire is túlzásnak tűnik - talán némileg tudja érzékeltetni a helyzet komolyságát. Nos, ha az ember ilyenkor nem lát valamit, amiért érdemes kikapaszkodni valahogy a mélységből - mondjuk 3 kiskorú offspringet, hogy messze ne menjek -, akkor bizony pisz
Nos, ha az ember ilyenkor nem lát valamit, amiért érdemes kikapaszkodni valahogy a mélységből - mondjuk 3 kiskorú offspringet, hogy messze ne menjek -, akkor bizony piszok nehéz innen elindulni kifelé. Megkockáztatom, hogy szinte lehetetlen. Benne lenni pedig pokol, mint már említettem. Mit tehet ilyenkor az ember. Rátok bízom, hogy kitaláljátok.
Nekem szerencsére volt motivációm a kapaszkodásra, de még így sem ment volna segítség nélkül. Kellett valaki, egy külső szem, aki megmutatja az ilyen állapotban alig érzékelhető kapaszkodókat. Nálam ez a külső szem egy pszichológus volt. Megdolgoztattam rendesen, de ő is engem. Kiabáltunk egymással, de meg is öleltük egymást. Mondanám, hogy hálám örökké üldözni fogja, de kinek kell az, hogy örökké üldözze bármi is. Ő pontosan tudja, hogy mennyit segített és biztos vagyok benne, hogy jó érzéssel tölti el, ha rá gondol. Ugye, mennyivel jobban hangzik!
Ő mutatta meg azokat a köteleket, amibe kapaszkodva ki tudok jutni a mélyből. Meg kellett keresni párat és kiválasztani a legerősebbet. Ezek a kötelek az életben betöltött szerepeim. Az apa, a pszichodráma vezető, a marketinges, a barát, a testvér, stb. Nálam az apa szerep volt akkor a legerősebb, abban bíztam a legjobban. Ültem a kocsiban azon a taknyos februári estén a házunk előtt, bent a házban anyám, az édes, meg a három gyerek, meg a feleség, az édesek. Néztem egy ideig a ház ablakából kiszűrődő fényeket, aztán eszembe jutott, hogy szentimentális nem vagyok annyira, hogy itt nézegessem a kiszűrődő fényeket, apa viszont annál inkább. Úgyhogy nekiveselkedtem és kiszálltam a kocsiból (például ehhez nekem tényleg neki kell veselkednem, pedig nem Lamborghini-vel járok munkába (se)). Kiszálltam, és tényleg apa voltam. Sőt, APA.
Én így jöttem ki az eddig - és reményeim szerint ezentúl is - legmélyebb gödörből életemben. Nem tudom, átmegy-e a leírásból, de nehéz volt, mint a hétszentség vagy akár a nyolc. Meg persze nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy bejussak a fenekére, felismerjem, hogy ott vagyok, ráébredjek arra, hogy ott baromi rossz, eljussak addig, hogy nem bírom tovább, megtaláljam a motivációt, meg a kapaszkodót a kimászáshoz, ki is másszak és többet ne menjek vissza. Arra pedig már korábban utaltam, hogy egyedül és/vagy kellő motiváció nélkül nem ment volna. Sem a kijutás, sem a kinn maradás. De idővel megtanulja az ember, hogy kell egyedül belekapaszkodni a kötelekbe és elkerülni a gödröt.
Az utolsó lépés a Nirvanához (ahogy már említettem) az elfogadás. Már amennyiben lépés alatt egy - akár egy (van, aki szerint több) élethosszig tartó - baromi nehéz és összetett folyamatot, utazást értünk. Általában nem ezt értjük a lépés alatt ugyebár, csak azért mondom. Mit is kell elfogadni? Tömören azt, hogy a Parkinson örökre mellettem marad jelen állás szerint. Hogy mindenki értse, még én is, általánosan ez úgy hangzik, hogy amit ad a sors, azt el kell fogadni. Egyesek szerint csak annyi terhet ad, amennyit az ember elbír. Egyesek úgy látszik nem nagyon olvassák az öngyilkossági statisztikákat. Mondjuk nagyon én sem, de azt tudom, hogy vannak. Statisztikák. Meg öngyilkosságok. Ez utóbbinak pedig nyilvánvalóan van valami oka minden esetben. Ezt indirekt bebizonyítom. Tfh: Nincs oka. Tehát nem valami miatt lépte meg XY azt, amit elég nehéz megérteni. Tehát nem direkt tette. Vagy nem az volt a célja, ami végül az eredmény lett. Véletlen volt tehát. A “véletlen öngyilkosság” pedig számomra oximoronnak tűnik, de ha valaki nagyon kötekedős, hogy “már hogy a viharba lenne oximoron, Petikém, nyelvtanból rád fér egy kis ismétlés!”, annak akkor mondom, hogy ok, de akkor is az van, hogy így ez egy baleset, nem öngyilkosság. Tehát tudjuk, hogy ha nincs oka, akkor az baleset, nem öngyilkosság, tehát öngyilkosság csak akkor lehet valami, ha van oka. Na és mi az oka? Úgy bizony, egy olyan teher, amit már nem bír el az ember.
Azt akarom kihozni az egészből, hogy ha sikerül az embernek az elfogadás - bármit is kell elfogadnia - akkor az a teher, bár teher marad, nem fog annyira bántani, hogy ne lehessen elbírni. Ezt értettem megszelídítés alatt a blog legeslegelején. Sosem törtem be lovat, de hasonlónak képzelem. Eleinte küzdünk egymással, aztán elfárad hol egyikünk, hol másikunk, de ha elég kitartó vagyok, akkor egyszercsak betöröm, megszelídítem. Ami persze nem azt jelenti, hogy a körülmények hatására nem dobhat le a hátáról bármikor a jövőben. Bármikor. És az nagyon fáj. És nagyon veszélyes. És még váratlan is. Oda kell figyelni. Meg ide is. Most ebben vagyok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése