Alapok

 Előttem állt egy csomó vizsgálat, amik kizárták ezt vagy azt a betegséget, egy idő után már nem bírtam követni.  Itt talán érdemes pár szóban elmesélnem, hogy mi is ez a Parkinson. Következik tehát a Parkinson alapok. 

Először is a legfontosabb, hogy nagyon nem mindegy, hogy kór vagy szindróma. Mindegyik Parkinson, mindegyik szívás, csak nem mindegyik ugyanakkora. Szívás. A Parkinson szindróma avagy másodlagos parkinsonismus egy báránybőrbe bújt farkas, vagy inkább farkasbőrbe bújt medve. Úgy tesz, mintha kór volna, ugyanolyan vagy nagyon hasonló tüneteket produkál, de a háttérben valami más van. Általában ijesztőbb, mint a kór. Hogy messze ne menjek, például agydaganat. 

Úgyhogy javaslom mindenkinek, hogy ha egyszer az életben akkora pechje lesz, hogy választania kell a kettő közül, ne hezitáljon. A Parkinson-kór ugyanis - bármilyen furcsán is hangzik - az egyszerűbb eset. Ugyan nem tudják, mitől van, milyen ütemben halad, milyen tünetek jönnek elő és legfőképp hogyan kell meggyógyítani, de legalább azt viszonylag jól be lehet lőni, hogy milyen tüneti kezelést lehet alkalmazni gyógyszerek formájában. Vagy például úgy, hogy bekukucskálnak az ember koponyájába egy kis rögtönzött ajtócskán és betuszakolnak egy csöppnyi szerkezetet, amihez van egy elem is az ember mellkasában (értelemszerűen egy kis rögtönzött ajtócskán betuszakolva), a kettő között dróttal, amit valamelyik ajtócskán keresztül áttuszakolnak a másik ajtócskáig. 

Mindez azt a célt szolgálja, hogy a szervezetből hiányzó dopamint (mert a Parkinson-kór tüneteinek oka az, hogy nem termelődik elegendő dopamin a testben) pótolja, vagy annak hiányát így vagy úgy ellensúlyozza. Ez a hiány mindenkinél más tüneteket okoz. Van aki remeg, van akinek gyengék a végtagjai, van aki csoszog, dülöngél, stb stb. Én pl. alig remegek, ellenben a gatyámat nem mindig tudom elsőre felhúzni, mert egyszerűen nem tudok úgy erőt kifejteni. Mondanom sem kell, eleinte (az első 3-4 évben) ez meglehetősen kellemetlen, sőt frusztráló perceket okozott. Szégyelltem. 

Ez talán némi magyarázatra szorul. Egy betegség - legyen az egy sima megfázás vagy valami komoly nyavalya - feldolgozásának vannak fázisai. Ezt mondja a pszichológia. Viszonylag új tudományág. Megosztó. Mint annak idején a császármetszés. Például. Vagy bármi, ami viszonylag új. Ráadásul a pszichológia nem olyan egzakt tudomány, mint mondjuk a matematika. Ezért a betegség fázisait hol így, hol úgy írják le. Nem egy Pitagorasz-tétel. De azért elég hasonlóak egymáshoz ezek a leírások. Ez itt most egy szintetizált fázis sor lesz. 

Tehát először jön a tagadás fázisa: Katonadolog, nincsen nekem semmi bajom, kemény vagyok, mint a mirelitkacsa, csak egy kis megfázás, múló fájdalom a bal vállamban, a stressztől remegek, azok nem a beleim. Van, aki már itt leragad, sosem jut el orvoshoz, mert vagy tényleg az, amire gondolt (szóval katonadolog), vagy nem, de akkor meg már whowantstoliveforever. 

Ha van bosszantó beteg (muhaha, ez kb. olyan, mintha azt mondanám, hogy ha van korrupt politikus), szóval, ha van bosszantó beteg skála, mondjuk 1-10-ig, 10 a Kasza Tibi, aki nem beteg, de bosszantó, a tagadó fázisban lévő beteg egész biztosan 9. Kivéve, ha Kasza Tibi beteg. Ő akkor is 10. A tagadó beteg ugyanis nem látja a fától az erdőt, az elefántot a porcelánboltban, sem a kilógó lólábat, pedig ott van mindegyik a szem előtt, nagy, piros felkiáltójelekkel körülvéve. Őt azonban ez hidegen hagyja. Látása szelektív, szalajt a szeme, mint öregapám füle anno (lásd később). Hiába minden szó, cselekedet, sámántánc, a tagadó beteg bizton állítja, sőt hiszi, hogy ő nem beteg. 

Ha a tagadó betegnek van annyi esze és/vagy törődő rokona, ismerőse, eljut a második fázisig, a haragig. Én egyrészt voltam annyira bölcs (visszautalnék a korábban hangoztatottakra, de ugye arra mondtam, hogy “Se”), de leginkább volt mellettem annyi kedves ember, hogy - bár kemény voltam, mint a mirelitkacsa - elmenjek legalább gyógytornászhoz. Aztán utána - és ez, a gyógytorna korábban már említett jellegét tekintve keménységemet már-már Chuck Norris-i magasságokba emeli - el mertem menni neurológushoz. Nem ijesztett meg az sem, hogy ha a gyógytornász név mögött az rejtőzik, amit ugyebár korábban már említettem, akkor a neurológus név mögött milyen rémségek bujkálhatnak. És így utólag napi két, hiányzásos gyógytornát is bevállalnék lazán, ha ezt nem kellett volna megtudnom. Pontosabban, ha nem ezt kellett volna megtudnom. Beértem volna egy sima ínyhüvelygyulladással. Kevésbé menő, kétségtelen, de valahogy kibírtam volna. Van ez így. Meg máshogy is. 

A haragra visszatérve ez már egy sokkal jobb fázis. Próbál az elme felelőst találni, valakit, vagy valamit, akire vagy amire rá lehet kenni ezt az egészet és lehet rá haragudni. Így elsőre nem tűnik sokkal jobb fázisnak, de tanúsíthatom, sokkal jobb. Legalább annyiban, hogy nem hazudik magának az ember és ezzel nem idegesít halálba minden jóérzésű rokont, barátot, ismerőst a közelben. Kivéve persze, ha pont rájuk haragszik és bent ragad ebben a fázisban. Mert ilyenkor mindenkire tud haragudni a tünetegyüttes hordozója. Istenre, embere, sorsra, saját magára. Olykor pedig ez a harag felszínre kerül és kitör. Nos, ilyen esetekre borzasztó hasznos eszköz egy boxzsák. Sajnos azt így sem lehet elkerülni, hogy a közelben lévők kellemetlen, vagy akár fájdalmas perceket éljenek át, de az okozott kár jelentősen csökkenthető. A boxzsák meg jól bírja pszichológus nélkül is.