Következett a neurológia. Már a neve is nyugalmat sugároz. Itt aztán felgyorsultak az események. Átmenetileg. Lelki vetületük azonban nem volt/lett annyira átmeneti.
Mind a mai napig érzem a zsigereimben azt a tanácstalanságot, félelmet, magányt, amit az első neurológiai vizsgálat és a hirtelenjében 2 órára rá leszervezett MR vizsgálat közti kába bolyongás alatt éreztem. Így érezhette magát Hunter S. Thomson Vegasban. Nagyjából. Csak nekem nem kellett hozzá meszkalin. Teljesen egyedül megoldottam.
Mert, hogy az volt, hogy rokoni kapcsolatokat kihasználva hamar bejutottam egy szigorúan kedves, alapos doktornőhöz. Sztk. Bécsi út. Jónapot Péter, foglaljon helyet, mondja mi a panasza, feküdjön fel, derékig, igen fentről, felöltözhet, látom lassan megy, forgassa a csuklóját, mutatóujjával az orrát, másikkal, írja le a papírra ezt a sort, meg is vagyunk. Cccc…, hát ez sokminden lehet, a Parkinsontól az agydaganatig. Kezdjük a legnagyobb kockázatúval, maga még fiatal, magát be tudom nyomni ma egy MR vizsgálatra. Halló,... benn van?, adja kérem, szervusz, igen MR, 40 éves, 2 óra múlva?, ott lesz. Péter, nem kérdezem, mondom, 2 óra múlva ráér, ugye, Honvéd kórház, csattogjon. Csattogok, a fejem zúg, az agyam valahol a padlón, olvasztott banán állapotban, már alig hallom, amikor utánam szól: Ja, és hívjon fel valami rokont aki magáért tud menni, mert ha agydaganata van, akkor nem engedik egyedül haza, mert… na mindegy, egyedül is rájön, hogy miért.
Nem bírtam, vagy nem mertem felszállni a villamosra. Minden valamirevaló emlékemet végigpörgette az agyam, aztán bezárta egy dobozba, és csak egyetlen gondolatot hagyott a fejemben, “Don’t panic!” Ez egy kicsit segített. Így képes voltam eljutni az MR-re, felhívni egy rokont, működni épp annyira, hogy valahogy végig csináljam ép ésszel ezt a 2 órát. Féltem. Nagyon. De nem pánikoltam. Pedig törölközőm sem volt. Az MR negatív eredménye hamar meglett. Ez viszonylag előnyös tulajdonság, mikor az embernek van némi halálfélelme. Out of nowhere.
Így utólag nehéz átérezni azt, ami ott volt bennem, az eredmény kézhezvétele előtt. Nehéz elmesélni is olyan valakinek, akinek nincs ilyen a múltjában. Olyan ez, mint elmesélni valakinek, aki még nem volt szerelmes, hogy milyen a szerelem. Csak félelmetesebb. Bár, ki tudja…
Alig egy órával később kitámolyogtam a Honvéd kórház illusztris épületéből, ahol egyébként egész kedvesek voltak, csak kétszer kurjantott rám a közepes méretű, ám hangerő szempontjából egyáltalán nem közepes nővérke. Az ilyeneket szokták a háta mögött Sakálnak szólítani, ami gúnynévnek tűnik, de valójában a félelemmel vegyes tisztelet szülte. És meg is van az oka. Mert Parkinson gyanú ide vagy oda, agydaganat gyanú okozta instant sokk meg emide, bizony ez a nővérke nem kivételezett velem sem, pontosan úgy kezelt, mint bárkit vagy bármit, ami mozog az ő MR-jében. Mozdulatlanra ordított.
A még kikapcsolt MR-t körüllengő bágyadt egyhangúságban hangja olyan volt, mint András portás bulicsütörtök utáni péntek reggel 7-es, szokásos bejelentkezése a maxra tekert koleszos hangosbemondóban: Osza, telefon a por… A KUR…csatt. Nem bírta megszokni, hogy a váltótársa, aki 7-ig volt, halk szavú ember lévén mindig feltekerte a volumét. Mindenesetre pénteken mindenki biztos lehetett a 7 órás ébresztőben, reggelire és józanodásra is maradt idő az első előadásig.
A nővérke kis mikrouniverzumában is megvolt a helye ennek a Sakálhoz hasonlatos Énkének. Bár betegei olykor rémálmaikban hallották viszont, kollégái mélyen tisztelték, mert nála nem létezett elrontott felvétel. Az enyém is sikerült. Negatív lett, de ezt már mondtam. Vannak azok az események, amikkel kapcsolatban pontosan emlékszünk, hogy amikor történtek, éppen hol voltunk. 9/11, a Covid járvány bejelentése, a Ceausescu párocska utolsó kalandja, stb. Meg vannak azok a helyek, amikkel kapcsolatban pontosan emlékszünk, hogy mi történt, amikor ott voltunk. Nekem a Honvéd kórház ez utóbbi. És nem Sakál nővér jut eszembe, ha elmegyek mellette, legalábbis elsőként nem. Hanem - fura mód - az, hogy kijövök a kórházból, előveszem a telefonom és némileg küszködve a könnyeimmel felhívom az apósomat: “Köszi, Laci, nem kell jönni!”.
Most mondhatnám azt, hogy éveket öregedtem ezalatt a pár óra alatt, de nem ezt éreztem. Hanem azt, hogy egy kicsit felnőttebb lettem. Az eredménnyel a kezemben beballagtam a munkahelyemre. Volt PTSD a javából, még a szomszédnak is jutott. Azért azt mégiscsak meg kell ünnepelni, hogy nem agydaganat! PTSD-t mindenkinek, én fizetem! No, de a PTSD sem tart míg a világ világ, s két nap, úgyhogy mi lehet még alapon beneveztem a sokak által ismert “adjunk nevet a tüneteknek, mert különben csak frusztrálódunk” című kalandjátékba a magyar egészségügy útvesztőjében.
Volt némi tapasztalatom ebben a miliőben, abból az időből, mikor még azt gondoltam, hogy ferde kisujjal nem élet az élet, de erről talán majd később, vagy még talánabb a lábjegyzetben.* Egyébként ebben a kalandjátékban az az érdekes, hogy a betegnek tulajdonképpen tök mindegy, hogy ennek vagy annak hívják a tüneteit, de az orvos bizonyosságot akar, és mivel az orvos fehér köpenyében társadalmi szerepét és pozícióját tekintve tulajdonképpen egy kortárs fáraó, de legalábbis főpap, a beteg elhiszi, hogy ha nincs neve a tüneteknek, akkor a fejsze feje sosem lesz meg, a nyele meg hamvába halt, nincs mit tenni, ha nincs neve a tünetnek, akkor ásó, kapa, whowantstoliveforever.
Én pedig ízig-vérig szabálykövető vagyok, úgyhogy hallgattam a kortárs félistenek szavára és elkezdtem utánajárni, hogy mi lehet ez a nyavalya. Kerek egy évbe telt, mire sikerült. Mondanám, hogy megérte, de azért azt talán mégsem, legyen annyi elég, hogy a tervezett célt elértem. Lett neve, sőt kódja is: G20H0. Kicsit menőnek éreztem magam. Saját kód, meg minden. Már 40 évesen. De addig el kellett jutni.
*https://fakof98.blogspot.com/2009/03/magyar-egeszsegugy-avagy-egy-befagyott.html
Megjegyzések
Megjegyzés küldése