Hogy okuljatok...

Ezzel a címmel akartam megírni a könyvet, ami a betegségemről, illetve annak lefolyásáról szól. Aztán úgy voltam vele, hogy blog formátumban is megvalósítható ez, és akkor már most közzé tehetem, hátha segít valakinek. Ha meg nem, ártani biztosan nem árt. 

Szóval igazából nem akartam én megírni ezt a történetet, azt elhihetitek. Akarta a fene. De ha már így esett, hogy rám jött ez a kórság, gondoltam, megírom. Hogy okuljatok. Meg sírjatok. De leginkább nevessetek. Az lesz a legjobb. Az gyógyít. Arra azért számítsatok, hogy először a sírás jön, aztán az okulás, aztán a nevetés. Aztán meg, miután már azt hinnétek, hogy mostantól hátradőlős hehehe-hihihi, akkor újra jön a sírás, vagy az okulás, de az is lehet, hogy a hehehe-hihihi. You never know. Ez a nagy fondorlat ebben a Parkinsonban. Ja, igen, ezt még nem is mondtam. Parkinsonom van. Kór. Ahogy a dokitól megtudtam, tulajdonképpen szerencsés vagyok. Hogy kór. Nem szindróma. De erről majd később. Az okulásnál. Az egyik okulásnál. Mert lesz több is. Borzasztó bölcs lettem ugyanis az utóbbi években. Korábban is eléggé az voltam, de most már egészen kiemelkedően bölcs vagyok. De erről majd később. Se. 

Szóval nem akartam megírni, ahogy már mondtam, és nem is biztos, hogy megírom. Vagy inkább, hogy befejezem. 

Mert a Parkinsonnal nem úgy élsz, mintha nem lenne holnap, hanem úgy, mintha csak a holnap lenne.

 Addig be tudod lőni, hogy nagyjából mire leszel képes. Ki bírsz kelni az ágyból, a gatyát, ha nehezen is, de fel tudod küzdeni, az inget inkább hagyjuk, jó lesz a póló, alig csoszogsz tegnaphoz képest, nagy lépések nekem, az emberiség nagy része meg észre sem veszi, mikor lépte meg. De bánja a fene, hogy befejezem-e vagy sem. Az út a cél. Ebből is látszik mindjárt, hogy bölcs vagyok. De erről mondtam, hogy “Se.”, úgyhogy akkor most már tényleg “Se.”. Ebből is látszana, de ugye, hogy “Se.”. No, de ha már egyszer így esett (lásd feljebb), akkor belekezdek. 

A 2010’-es évek derekán, mikor még kevésbé voltam “Se.”, mint manapság, egy nap - és ez a nap talán jobb lett volna, ha sohasem jön el - nem ment úgy a gitározás, mint szokott. Mivel hobbiból űztem, és játékom minőségbiztosítás szempontjából korábban sem igazán érte el a 6-szigmát, különösebb figyelmet nem fordítottam rá, szögre akasztottam a hangszert, aztán elindultam az orfűi fesztivál sűrűjébe (ugyanis ott történt az a bizonyos gitározás), hogy az überelhetetlen “Gyesen lévő apuka vagyok” dumámmal szociális igényeimet (ti: figyelemre vágyó szellemi alkatom végett szívesen ismerkedek gyanútlan idegenekkel, akiket aztán némi baráti támogatással fekvőtámaszozásra bírok) kielégítsem. 

Ugyanis Gyeses apuka is voltam*. Majdnem két évig. Az is tanulságokban gazdag történet, amiről külön könyvet lehetne írni, de most csak annyi szpojler, hogy - ahogy korábban említettem - ismerkedéshez remek. Akkor még nem sejtettem, hogy a sors tálcán kínál egy aduász dumát, ami a Gyeses apukát nemhogy idézőjelbe teszi, hanem kiradírozza, iratmegsemmisíti, szánalmas próbálkozássá avanzsálja. De erről majd később. Meghagyom balladai homálynak. Hogy az is legyen. Azért lehet sejteni. Ez az oka, hogy homálynak hívják, nem sötétségnek. Mondjuk. Lényeg, hogy aki figyelt eddig, annak nem sötétség, talán homály se.

Tehát nem ment a gitározás, de persze csak utólag raktam össze, hogy ez már az volt, az aduász duma első szárnybontogatása, egy gyönyörűnek talán nem, de jelen állás szerint öröknek mindenképp mondható barátság kezdete. Madarat barátjáról. Csak, hogy rossz vicc is legyen benne. Legalább egy. Az élet közben ment tovább a szokott medrében, én pedig mit sem sejtve a fesztiválon. 

Egy évet kellett várni a következő jelre. Na, ezt például máshogy csinálnám, ha elölről kezdhetném az életemet. Legalább 10 évet várnék, de leginkább 50-et. Jobb megfontolni az ilyesmit. Csak ugye egyszer élünk, legalábbis ezt az életet biztos, úgyhogy mit van mit tenni, ha egy év, akkor egy év. És valószínűleg még addig sem kellett volna várni, ha nem lettem volna Gyesen. Mert akkor hamarabb ülök számítógéphez. És hamarabb használom nehezen az egeret. De öreganyám sem villamos, ugyebár, úgyhogy addig kellett várni. Period! (Szakmai ártalom=marketinges sznobéria=angol kifejezések rendszertelen, ugyanakkor nem mindig adekvát használata) Mert akkor kezdtem el dolgozni és használni a munkaeszközeimet (mint említettem korábban: egér, billentyűzet, szakmai ártalom - ez utóbbinak mondjuk nem igazán volt szerepe a sztoriban). Új helyen. Ráadásul. A régire nem engedett vissza a főnököm. És még össze is vesztünk. Valamit félreérthettünk. Mind a ketten. Van ez így. Meg máshogy is. 

No, de ezzel az egészségügyi problémával már nem a fesztivál sűrűjébe mentem, hanem gyógytornászhoz. Mivel senki sem mondta, hogy a gyógytornászok Puzzola mamájától tanulják a mesterségüket. Ha elölről kezdhetném az életemet, erre azt hiszem rákérdeznék. Csak ugye egyszer… Szóval a gyógytornának nevezett, valójában az inkvizíció eszköztárából az összes még legális lehetőséget magába foglaló ketrecharc másfél éve következett. 

Heti rendszerességgel, kötelességtudóan mentem az alkalmakra, tudva azt, hogy nagyon fog fájni, de ha most nem megyek, a következő szessön alkalmával gyógytornászom bosszút áll a hiányzásért. Az emberi test fájdalomtűrő képességéről tanult összes információt szintetizálja, gondosan belövi azt a határt, ahol a páciens még éppen nem ájul el a kíntól, és ezt a szintet igyekszik tartani egy röpke órán keresztül. 

A páciens - értsd én - a normál kezelésen is viszonylag sokat üvölt, de egy ilyen nincsbocsánat jellegű tortúrán tulajdonképpen folyamatosan. 

Ami pedig a gyógytornász barátom audio-vizuális stressztűrő (ilyen kifejezés eddig nem volt, de most lett) képességét illeti, szenvedésemet látva és egyértelmű, fájdalmas és szünet nélküli olykor visításba csúszó ordításomat hallva szeme sem rebbent meg, munkáját szolgai odaadással végezte, könnyeim tengerén át úgy sejlett, néha még egy-egy halvány mosoly is átfut az arcán, de ez lehet, hogy csak a sokk okozta múló látomás volt. Mindenesetre az nem volt kérdés: szereti a hivatását. 

Hogy miért vállaltam e szenvedést? Egyrészt, mert kedvelem a gyógytornászt, különleges ember, amikor nem ordítottam, remekül elbeszélgettünk. Másrészt, mert az volt a gyanú, hogy alagút szindrómám van. 

Akkor ijesztőnek tűnt, most, így visszatekintve inkább vágyálomnak. 

Olyan ez, mint mikor az olimpián esélytelenül indulsz, negyedik leszel, baromira örülsz, de pár hét múlva már nem hagy nyugodni a tudat, hogy ha kicsit jobb vagy, van egy olimpiai érmed. Na olyan. Csak pont fordítva. 

Másfél év alatt nem igazán javult a kezem, sőt, mintha romlott volna picit. Ejtettük a vádat tehát az alagút szindrómával szemben, elbúcsúztam a gyógytornásztól és a kínok kamrájától és új vizekre szállottam. Ehhez azért kellett az is, hogy gyermekeim anyja sarkára álljon és ellenállásomat, tagadásomat legyőzve elzavarjon orvoshoz. Én köszönetképp jól összevesztem vele. Van ez így. Meg máshogy is. 

* https://apaszemmel.blogspot.com/