Parkinsonkrónikák

Szeretném az elején leszögezni hogy nem értek a focihoz. Semmilyen szinten. Az átlagemberhez képest valószínűleg jobban értek a fénymásolókhoz, vagy bármihez mint a focihoz. Ezért aztán a minap úgy voltam, hogy egye fene, segítek  kedves barátomnak, hogy a gyerkőce eljusson erre a foci bajnokságra, majd onnan haza, de tőlem ne nagyon várjon többet senki. És természetesen megint ott talált meg a téma ahol nem is vártam rá. Mert egy ilyen foci bajnokság rendkívül vicces tud lenni. Csupán nézőpont kérdése. Mikor odaértem, odamentem a pályához, hogy integessek az ismerős kis srácnak. Ő 5 éves és ez volt az első foci kupája. Integettem neki és felmentem a nézőtérre. Itt kb. 3 perc alatt fagytam kockává, ezért gyorsan elmentem a kocsihoz, hogy egy icipicit felmelegedjek és vegyek egy másik zoknit. Így felfegyverkezve már vissza tudtam menni a nézőtérre anélkül, hogy a végtagjaim elfagyását kockáztatnám. Miután most már másra is tudtam koncentrálni, jól körülnéztem.  Először is a szü...

Aki azt gondolja hogy egy traumának csak sötét oldala van, az természetesen téved. Akárcsak pl. az, aki azt gondolja, hogy elég Istennek, Allahnak, stb. megköszönnie az élet ajándékait, és annak aki (Isten, stb. segedelmével ugye, de mégiscsak) rengeteget tett azért, hogy az ajándék létrejöjjön oda sem makkant.  Tény, hogy vannak traumák, illetve egy traumának vannak olyan időszakai, amikben csak a sötétet látja a traumát megélő embertársunk. Én például ha egyedül vagyok - és sajnos ez a kelleténél többször fordul elő - szinte mindig sötéten látom a jövőt. Ezért igyekszem kerülni az egyedüllétet. Ez persze nem olyan egyszerű. Egyedül élek és nem mindig vagyok mozgásügyileg a toppon. Ebből következik, hogy előfordul, hogy egyszerűen nem tudok elmenni otthonról. Teufelskreis.  Viszont ha megtörténik, azért ebben is van pozitívum. Például az, hogy így a barátok gyakrabban jönnek hozzám. Meg az is, hogy így több idő marad írni. Nem minthogyha sokat írnék. De ez csak azért van, mer...

Ezen a hétvégén nem voltam túl jól. Konkrétan nem volt kedvem semmihez. Így írni sem. Van ez így. Meg máshogy is. Szerencsére erre az esetre talonba tartottam egy ajánlást. Íme: “Még mindig jobb, mint ha az derült volna ki, hogy seggfej vagyok, mondta a kész diagnózissal a kezében, és ez kb. mindent elmond. Addigra már túl voltunk jónéhány, mai szemmel nevetségesnek tűnő veszteségen. Az írásképe elvesztése, egy furi kisujj, hogy nem tud gitározni úgy, mint rég és más hasonló, egyenként megszenvedett kis változáson. Azóta nagy rutint szereztünk megszenvedésben. Egy ponton világos lett, hogy itt a veszteségek halmozódása állandó, amellett kell megtanulni boldognak lenni.  Nem kis mutatvány. Ki kell növeszteni a képességeket hozzá. Recept nincs. Seggfejnek lenni - úgy képzelem - nem olyan rettenetesen rossz dolog. Elveszed a világból, ami kell és kész, mész tovább. A környezetének lenni viszont annál rosszabb lehet.  Nem kérdeztem tőle, de szerintem ma is jobban örül, hogy “csak”...