A műtét - Bevezetés (+18 - szókimondó tartalom)

    Egy kis intermezzo, mert sokan érdeklődtek,  hogy milyen volt a műtét, meg ilyesmi. Ugyan már legalább 10-szer elmondtam, de egyrészt, maradjon meg az utókornak, másrészt meg biztos van olyan, aki még nem hallotta. Hallani most sem fogja, legalábbis tőlem nem, de olvashatja, vagy felolvastathatja valakivel, és akkor akár hallhatja is.

Mindenek előtt a legfontosabb  minden, de MINDEN nagyon szuper volt. A kaján kívül, de attól úgy sem vártam sokat. Kéremszépen, a pécsi idegsebészeti klinikát nem tudom, hogy ki vezeti, illetve tudom, egyszer találkoztam vele véletlenül, de a lényeg, hogy - nagyon jó a hangulat. Egyáltalán nem olyan, mint amit hallani lehet itt, meg ott, ettől, meg attól.

Szóval a műtétnek volt egy kis előélete. Valamikor januárban a doki felvetette, hogy már azon a határon vagyok a gyógyszerekkel, ami felett nagyon megnő a mellékhatások kockázata és csökken a növelt dózis hozadéka. Határhaszon-elv. Úgyhogy ő javasolja, hogy készítsük elő a műtétet, nézzük meg, alkalmas vagyok-e rá, aztán ha igen, akkor még mindig mondhatok nemet. Március elejére kaptam is időpontot. Egy szép napon levitt Laci (az apósom) Pécsre, egy ismerősömhöz, aki - bár pont síelni mentek másnap - szívesen fogadott, és nála aludtam aznap este, reggel pedig bekísért az intézménybe.

Ott már - ha nem is tárt karokkal, de - vártak. Nyoma sem volt az órákig tartó várakozásnak, pillanatok alatt kaptam egy ágyat és egy szobatársat, akit T-nak hívtak. T így, 16 évesen is akkora volt már, hogy egy vádlijából kettőnket háromszor ki lehetett volna faragni, ahogy G., a haverom egyszer a Bükkben megjegyezte valaki mással kapcsolatban. Féltem is rászólni T- ra, hogy  halkítsa már le az éppen aktuális, folyamatos robbantásokkal, géppuskasortűzzel tarkított gyilkolászós játékát, ami kb. full hangerővel ment. Főleg, miután az egyik dokinak, akit valamiért észrevett az offline térben, elmesélte, hogy miért hívták őt Gyilkosnak a focimeccseken. Na, vajon)

Kedden reggel feküdtem be, még aznap vettek vért, mértek vérnyomást, miegymás, ami kötelező kelléke a magyar egészségügynek. Aki nem volt idegsebészeten és/vagy neurológián, az nem  tudja, hogy a bármikori vizit kötelező kérdése, hogy volt-e ma már széklete. Értem én, vannak olyan műtétek, miegymás, ahol fontos, hogy rendesen kakáljon az ember, de azért GDPR szempontból nem tudom, menyire szenzitív adat a kakálás ténye, és, hogy ezt tényleg tudnia kell-e a szomszédnak. Itt tulajdonképpen mindegy is volt, mert T, akinek a nevét is csak a 3. napon tudtam meg, egyáltalán nem figyelt semmire és senkire a telefonján, tabletjén, a mekis kajáján és a korábban említett dokin kívül. Tőle egyszer tanácsot is kért, hogy a lövöldözős játékban melyik extra fegyvert vegye meg, majd mikor a doki nem segített - mivel fogalma nem volt, mit kérdez tőle T -, elszomorodva megvette az egyiket, amit ugyanabban a pillanatban meg is bánt. Nem vagyok biztos, hogy észlelte, hogy én is ott vagyok a szobában. Egyik este pl. egy végtelenített monológ szólt órákon át a tabletjéből, amit ő kispárnaként használt. Én eközben egy filmet néztem, és csak, mikor lekapcsoltam, lettem figyelmes a véget nem érrő cuccra amit a film előtt hallottam utoljára. T nem volt már ébren, így megnyomtam a kikapcs gombot a fejecskéje alatt, és csend lett. 

Szerdán már nem vehettem be 4 gyógyszerem közül 3-at, így egyre nehezebb lett a járás. Ez volt a memória  teszt napja. Ez abból állt hogy jött egy fiatal pszichológus és levitt a szobájába, ami egyébként a pincében van, és nagyjából úgy néz ki, mint Hannibal Lecter cellája. Ott aztán tesztelte a memóriámat például olyan dolgokkal, hogy mondott 4 szót, amit 3-szor el kellett ismételnem utána, majd kérdezett egy csomó minden mást, a 4 szót aztán fejből fel kellett mondanom, majd megint egy csomó minden más, megint felmondani, itagdajse. Na, itt volt egy olyan feladat, hogy ő mondott egy betűt, nekem meg azzal a betűvel kellett szavakat mondani (tulajdonnév nem lehetett). Pl. azt mondta, hogy S és akkor mondtam, hogy sáros, sudár, mittomén. Egy perc alatt minél többet. Egész jól ment, míg azt nem mondta, hogy P. Nekem semmi nem jutott eszembe azon kívül, hogy Pöcs, Pina, Picsa. Teljesen leblokkoltam. Ott ültem némán, mentek a másodpercek, nekem pedig mondanom kellett (volna) valamit, hogy meg ne bukjak, de nem jött semmi más ötlet. Mit lehet ilyenkor tenni? Hát kimondtam. Mind a hármat. És vártam a hatást. A pszichológus fejét még jobban lehajtva, a papírba temetkezett, de rezzenéstelen arccal leírta. Amúgy segített. Tovább tudtam mondani, hogy pete, pörc, stb. Szedán ez lehett volna a napom fénypontja. De aztán jött az este, amikor bejött egy nővér, akit még soha nem láttam, és egy meglehetősen szürreális beszélgetés vette kezdetét:

Jó estét! Van magában kanül?

• Jó estét, tessék, micsoda?
• Kanül van magában?
• Nem tudom, hogy mi az.
• Amin keresztül az infúziót fogja kapni. Nem hiszem el, hogy még ezt is nekem kell betenni...
• Miért kapok infúziót?
• Maga a Varju Péter, ugye?
• Igen.
• Akkor kap egy kis nyugtatót.
• Miért? Én nyugodt vagyok.
• De viszik az MR-be. Nem mondták?
• Nem.
• Na, még ezt is nekem kell... Szóval viszik az MR-be és mivel remeg...
• De nem remegek.
• Akkor ha klausztrofóbiája lenne.
• De nincs.
• Akkor, hogy utána jobban aludjon.

És beadta. És utána tényleg jobban aludtam. Kellett is, mert csütörtökön már nem volt ennyire egyszerű az alvás.

Ezen a napon nem sok minden történt, illetve azért két dolog mégis. Egyrészt bekapcsolták a szobatársam már behelyezett stimulátorát, amit ő nem Pakinson kórra kapott, hanem asszem disztónára, de nagyjából ugyanazt a hatást lehet vele elérni. Ha a tegnapi beszélgetés szürreális volt, akkor ez már-már utópisztikus. Nővérke egy számítógéppel bejött, beindította és azt mondta:

T, most a bal kezét fogjuk kalibrálni. Érez valamit?

És, mint egy keverőpult potméterén, a Tilos DJ, a nővérke megtekert valamit a szoftveren. Erre szobatársam bal keze önkéntelenül felcsapódott, és csak ennyit tudott mondani:

Igen, ez nem jó! 

• Upsz, bocsánat, kicsit túltekertem!

És szépen bekalibrálta. Aztán a jobb kezét is, aztán másnap a beszédét, stb. Egészen megdöbbentő volt. Másrészt nekem az utolsó gyógyszeremet is el kellett hagynom, így egészen elesett lettem, az ágyon csak a kapaszkodók segítségével tudtam fordulni, miegymás. Ez a pénteki teszt miatt kellett, ami azért volt fontos, mert ott nézték meg, hogy mennyire lesz hatékony - várhatóan - a kütyü. Szóval volt egy gyógyszer- és nagyjából alvásmentes éjszakám. Azt már mondtam, hogy nem tudtam kapaszkodó nélkül mozogni az ágyban, emellett azonban, hogy egy helyben fekve se legyen kényelmes, a jobb lábam nagyjából 5 percenként táncra perdült teljesen egyedül. Próbáltam nyugodt maradni és relaxálni órákon át Végül valahol 2 és reggel 6 között sikerült elaludnom, (mert 2-kor még megnéztem az órát 6-kor meg ébredtem). Nem túl frissen. (Mit mondjak). Szerencsére hamar jött a nővérke, szépen megkért, hogy menjek utána (menésnek nem igazán nevezném, de követtem). Aztán lenyomtuk azt a mozdulatsort, amit minden állapotfelméréskor. Mondhatjuk úgy, hogy nem sikerült megütnöm az elégséges szintet. Ezután következett a csoda. Kaptam 400mg gyorsan felszívódó Levodopát, azaz mesterséges dopamint. Én egy nap 4 részletben, összesen 300mg-ot veszek be. Leültem és az utasítást követve vártam fél órát. 

A nővér visszatérve hogylétem felől érdeklődött. Én pedig mondtam, hogy semmi változást nem érzek. Mondta, hogy ok, akkor álljak fel és csináljam újra meg, amit az előbb. Már a felálláskor éreztem, hogy ez nem egy hétköznapi élmény lesz. És nem csalódtam. Olyan volt, mint mikor szupermen felölti kék-piros feszülős ruháját és... jár. 

Minden ment, mint a karikacsapás. És akkor a nővér azt mondta, hogy:

Látja, nagyjából ez várható a műtéttől.

Aztán még leküldtek Balás Tanár Úrhoz, aki idegsebész, és elmondta, hogy 1%-nál kisebb a komplikáció veszélye és nagy a várható hozadék. 22 éve csinálja, 700 műtét van mögötte, etc. Meggyőzött. Belevágtam.